2012. november 20., kedd

Alkonyattól agyvérzésig


Mivel adták a tv-ben, gondoltam csak megnézem a filmet. Mindenki szidja, csak rosszat hallani róla, de vajon azok közül az emberek közül hányan láthatták. Én nem úgy akarom kritizálni, semmi jogom nincs hozzá, hogy látatlanba, vagy más véleménye alapján bármi rosszat mondjak róla. Így csak rászántam magam, hogy megnézem, csalódni úgy sem fogok. Az első egy óráról mégis sikerült lemaradnom, mert Futurama-t és Simpson Családot néztem helyette. Szóval, ha valami hülyeséget írok majd, akkor az amiatt lehet, mert lemaradtam valamiről. Aztán kicsit kicsapongó gondolatokat fogok majd írni, mert egy noteszbe írtam fel az észrevételeimet filmnézés közben. Na, essünk neki végre.

            Kicsit unalmas már, hogy azzal jönnek mindig az emberek, hogy mi lett a vámpírokból. Egy ilyen vámpír volt benne, aki olyan érzelmi világgal rendelkezett, mint amilyen egy 12 éves kamaszlánynak lehet. A többivel nem nagyon volt baj, szóval nem kell általánosítani, nem helyes. Különben sincs azzal semmi gond, ha egy lerágott csontot elővesznek és megpróbálják új köntösbe bújtatni. Pláne ha úgy teszik ezt, hogy egy a karaktert egy oda nem illő környezetbe helyeznek. (Erre a legjobb példa, és a valaha volt legjobb vámpir, Garth Ennis Cassidy-je volt, a Prédikátor képregényben.) Azt szeretem, és ez most az Alkonyat esetében is elsülhetett volna jól, de mégsem sikerült neki. Én elhiszem, hogy a tini lányok bugyija átázott tőle, de gondolkozunk reálisan:

            -Béna párbeszédek voltak, logikátlanságokat beszélnek, bár arra már nem emlékszem, hogy mit, de csak nem írtam volna fel a noteszbe, ha nem így lett volna. Néha összefüggéstelenül beszéltek. Amikor a csajszi lelépett az apjától, nem igaz, hogy nem tudtak volna kitalálni valami jó kifogást. „Bocsi, Apa, le kell lépnem kicsit. Bocsi, Apa, Anyához kell mennem pár napra, jövök majd nem soká, majd elmesélem.”  Minek kellett eljátszani a szakítást? De most tényleg, annak mi értelme volt, ha semmi következménye nem lett, az egyetlen konklúzió egy aprócska poén volt. Ha lenne lányom, és úgy jönne haza, mint egy berserker, és azt mondja, kidobta a csávóját, majd összepakol és elhúz, akkor fognám a vadászpuskámat és jól ráijesztenék a srácra.
           
-A színészi játék is elég gyenge volt, érzéketlenül játszottak, olyan feje volt mindenkinek, szinte láttam a szemükben, hogy várják a forgatási szünetet, hogy lenyomhassanak a torkukon egy jó majonézes szendvicset, kevés salátával és sok sonkával. Mintha azon gondolkodtak volna a szereplés közben, hogy 7up-ot vagy Sprite-ot igyanak majd. (Tényleg, csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg eltűnt a Sprite a boltok polcairól?) Nekem nem úgy tűnt, mint akiknek sikerült beleélniük magukat a szerepbe. Borzalmasan unalmas volt a cselekmény, annyi mindennel fel lehetett volna dobni, csak egy picit is, de legalább érdekessé tenni, ennek ellenére nem volt semmi. Istenem, de mérges vagyok! Ezek alapján nem is csodálom, hogy nem élték át a szerepet, ilyen rosszul megírt történetbe nem is lehetne.

-A csávó szereti nézni a csajt alvás közben. El sem hiszem, hogy egy nő írt ilyet. Nem is ez a csúcspont, hanem az, ahogy a kedves lány ezt lereagálta. A szeme sem rebbent. Hát nekem az egyik félelmem, hogy valaki éjszaka az ablakon keresztül figyel, miközben én békésen az igazak álmát alszom. Hát akkor mit gondolhat egy nő? Nem azt, hogy egy beteg perverz állat lehet az illető? Főleg, hogy ezek az amerikai gyilkolós nyomozós sorozatok ilyennel vannak tele, így keltik bennünk a félelmet. Szóval nem hiszem el, hogy még csak meg sem hökkent. Hát mindjárt szétszakítja a fejemet az ideg! És ez a kamaszlányok nagy kedvence. EZ! Erre van vevő, helyes dolog, ha valaki éjjel figyeli őket az ablakon keresztül. Aztán csodálkoznak a szülők, ha a kicsi lányukat átvágott torokkal találják meg egy árokban. Mit tanulnak ebből? MIT? Bezzeg a Dragon Ball-t betiltották, ami tele volt tanulsággal, motivációval, tiszteletre tanította az embert, arra, hogy akármi történt, a legfontosabb, hogy meg tudjunk bocsátani. Arra, hogy a családnál és a barátságnál nincs fontosabb. Kitartásra, mert soha sem lehetünk tökéletesek. Songoku hiába volt a legerősebb, mégsem hagyta abba soha az edzést, még a halála után is edzet, a túlvilágon. Sokkal több tanulság volt benne, mint ebben a förtelemben valaha is lesz. Mégis betiltották, mert volt egy hülye, aki azt hitte, hogy tud repülni. Na és akkor mi van? Az alkonyat mire tanított? Bízzunk meg vakon az idegenekben, akik nem is azok, mint aminek látszanak. Hát gratulálok, elmegy a 14 éves lányod egy buli, összeakad egy csávóval, aki veszélyesnek néz ki, aztán másnap a hírekben olvasod, hogy elvitték Ukrajnába szex rabszolgának.

-A szuperbaseball ötlete még nem is volt olyan rossz, viszont a körítés annál inkább. Minek kellene dörögnie az égnek? Attól hogy bazi erősen dobja el azt a labdát és bazi erősen üti el, nem keletkezik hangrobbanás vagy dobhártya szaggató hang. Pláne, ha az erdő legmélyén játszanak. Vagy ha mégis, akkor mi van? Mire odatalál valaki, addigra már rég otthon áztatják a lábukat egy lavór meleg vízben.  Na, mondjuk abban a jelentben több energia volt, mint az egész filmben. Sikerült persze ezt is elrontani azzal, hogy megjelentek az ellenségek, mondjuk épp ideje volt már valaminek történnie. Nem tudom ki volt a jelmeztervező, de hogy ő is piacon vette a diplomáját, arra fitymámat felmerném tenni. Ilyen idétlen öltözékre az sem lehet mentség, hogy legalább kedvesen és tisztelettudóan viselkedtek. Persze lehet a filmben bármi jó történés, rögtön sikerül elrontani. Milyen szánalmas volt, ahogy beálltak a harci pózba, fújtattak egymásra, mint a macskák. Vámpír vagy, erős, mint az isten nyila, de minden tekintélyt sikerül lerombolnod azzal, hogy ilyen hülye pózokba állsz be és fújtatsz akár egy liba. Meghívták a három idegent, hogy játszanak velük. De amikor kiderült, hogy van köztük egy ember. Inkább elmentek. Hol van ebbe a logika? HOL? Mintha lemennél kosarazni az udvarra, de nem akarnál játszani, mert van a csapatban egy kis néger kölyök. Jó kis tanulság, mondhatom.

-Azt mondta a csávó a csajnak, hogy ő az élete, érted, a lány. Ember, most komolyan. Tegnap óta ismeri, és már ilyeneket gondol? Látszik, hogy egy nő írta és amatőr munkát végzett. J. Michael Straczynski Pókemberében több romantika volt, mint ebben. Mi az, hogy ő az élet? Bazi régóta él, nem igaz, hogy nem volt ezer meg egy csaja, és nem tanulta meg sosem a leckét. Aztán még ott van, hogy nyálazik a csávó, én is szeretem a barátnőmet, de mégsem nyávogok bele a telefonba mások előtt. Milyen undorító már, ha ilyet hallasz az utcán.

-Miért mentek el otthonról? A szőke gyerek vadászott a csajra. A Vámpír csapat meg azt mondta, hogy elkapják és széjjelszaggatják. De a csaj eddig is biztonságban volt, kb. 7-en vették körül, 7 az 1 ellen? Semmi esélye a vadásznak, de ők inkább feloszlottak és egy csajra meg egy béna kölyökre bízták szegény lányt. Szerintem is jó ötlet volt. De tényleg, mi értelme volt elmenekülni? A vadász odament volna hozzájuk, a banda leszakítja a fejét, kész, vége. Pedig még ez az ötlet tetszett is, szeretem is az ilyen üldözős/menekülős cselekményt, de hogy ennek semmi értelme nem volt, az tuti.  Miért is kezdett el vadászni a szőke gyerek? Hát mert a lány barátja ostobán reagált rá, amikor megvédte a szőke és két társa előle.  Hülyeség, semmi súlya nem volt, pedig még jó ötlet is lehetett volna, ha rendesen kivitelezik.

-Túl egyszerűen vadászott a szőke, és még csak azt sem lehet mondai, hogy cseles trükkhöz folyamodott. Ha a csajszi nem lett volna egy idióta, nem dől be ilyesminek. Honnan tudta volna a szőke, hogy hol van az anyja? Nem ismerte a szagát, lehet rokonok, de azért csak más szaga van anya és lányának. Hogy az ördögbe találta volna meg? Még csak a nevét sem tudta, hogy a telefonkönyvből kikeresse. Honnan volt akkor a videó felvétel?  Az apjától? Oda követhette a szagát, de akkor már miért nem rabolta el őt magát? Nincs ebben logika.

-A harcolós jelenet nagyon gáz volt. Ennyire amatőr módon repkedni a drótkötéllel, hihetetlen. Semmi átélés nem volt benne, én el nem hittem, hogy azok ekkorát tudnak ugrani. Bezzeg a régi Superman filmek, Christopher Reeve aztán tényleg elhitette az emberrel, hogy ő tud repülni. Ma már sokkal fejlettebb a technika, ezek mégis úgy szálldostak, mintha valami színházi előadást néztem volna. Semmi átélés, én mondom, semmi átélés.

-Vége bosszantott még nagyon, semmiség miatt elhagyja az apját a csaj, összeveszik vele, aztán már újra otthon van és békesség honol. Az apa meg a csávó, akiről csak annyit tud az öreg, hogy miatta jött haza a lánya feldúltan majd lelépett, egy asztalnál ülnek, mintha misem történt volna. Hogy lehet ez, együtt örülnek, hogy mennek valami bálba vagy a rosseb se tudja hova? Összecsomagolt elhúzott, még sincs semmi kalamajka, mintha mi sem történt volna. Bárcsak az én szüleim lettek volna ilyen megértők. Ez is jó dologra tanít, menj el otthonról, tégy, amit akarsz, a szüleid úgy sem fognak haragudni rád. Utána meg a csajszi, azt mondja, hogy örökké együtt akar lenni vele. Alig ismeri a csávót, majdnem meghalt miatta, de örökké együtt akar lenni vele. Olyan nincs, hogy örökké, csak egy rózsaszín köd lepi el az agyukat, csak hírtelen fellángolás. Egy idő után úgyis egymás agyára fognak menni, ez tény! De az író mégis hamis gondolatokkal tömi tele a kis naiv tini lányok fejét, akik majd eret vágnak, ha átveri őket a fiújuk.

-Jaj, ez most csak így hírtelen eszembe jutott, de az Isten szerelmére, miért járja ki a srác újra meg újra az iskolát. Még ha azért tenné, hogy dögös lányokat döngessen meg, akkor talán megérteném, de hát nem elég tökös hozzá. Ahhoz, hogy újra meg újra, beiratkozhasson a suliba, új meg új személyazonosságot kell felvennie. Hogy vehették nyilvántartásba, hivatalosan nem is létezik, nem igaz, hogy nem tűnt fel senkinek a suliban, vagy a hivatalokban. Miért jár iskolába újra meg újra? Miért kockáztatja a lebukás esélyét? Ki érti ezt?

Összegezve: Szép misztikus világ ez rengeteg lehetőséggel, de mégsem sikerült kiaknázni. Szeretem, amikor belsőnarráció van egy filmben, amikor a főszereplő mesél, de ebben olyan hülyeségeket gondolt magában a halálról meg mi egymásról, hogy a tenyereimbe temettem az arcom. Nem haltam bele, hogy megnéztem, de hogy a Barátok Közt-ben több fantázia és jobb színészi játék van, az tuti. A film nem volt nagyszám, lehet nagyon meg volt vagdosva, nem meséltek el mindent, de forgatókönyve  és a rendezés akkor is nagyon rossz volt. Érdektelen párbeszédek, logikátlanságok, unalmas cselekmény, későn indultak be a dolgok és túl hamar lett végződtek. Kristen Stewart borzasztó színész… Ah, elfáradt az agyam, nem akarok többet gondolni erre.
Félre értés viszont ne essék, én a filmmel kapcsolatban fejtettem ki a véleményem. Egy könyvet nem túl tisztességes dolog elítélni a belőle készült film alapján. Bár sok jót attól sem várok, de azért ezek alapján csak beleolvasnék, hogy mitől lett ez ilyen szörnyen nagy siker.

2012. november 18., vasárnap

Jövőkép?



            Egyszerűen csak bevillant a kobakomba ez a kép. Gondoltam nem olyan bonyolult elkészíteni ezért rögtön neki is kezdtem. Korábban már dolgoztam hasonló technikával, de mégis elrontottam, sok fejtörést nem okozott, mégis többször kellett neki kezdenem. A köd/porfelhő nem akart úgy sikerülni, ahogy én szerettem volna. Aztán nagyon szépen részletesen, de tényleg nagyon aprólékosan kidolgoztam, erre mégsem látszódik belőle semmi, annyi színt vittem fel rá. No, mindegy, hibáiból tanul az ember, nem igaz!?
            Mit is látunk a képen? Annyi biztos, hogy ott egy baljós alak, egyből következtethetünk arra, hogy ő felel a pusztításért.  Csak ácsorog egy helyben és nézi a remekművét. Aztán ha észrevesz téged, akkor azt annyi lesz neked. A kerítést és ezt a szürreális építményt egy külön saját „kezűleg” készített ecsettel hoztam létre.
Ellehet rajta gondolkodni, de különösebb mondanivalója nincsen, büszke sem vagyok rá, gyakorlásképpen készült.

2012. november 17., szombat

Boxos Karesz


            



            Mintha mostanában vicces lenne a Barátok Közt, nem? Fél füllel azt hallgattam tegnap, közben rajzolgattam. Persze semmi komolyat, csak firkálgattam, mert éppen az esett jól. Így született meg ez az ipse is, Karesz. Egész jól sikerült, gondoltam nem ártana gépen megrajzolni, majd kiszínezni. És így kb. ennyi története. Megrajzoltam Illustratorban, egérrel, ezt még hozzá tenném. Aztán Photoshoppal felvittem rá a színeket. Sok időt nem vett igénybe, hamar elkészült. Az nehezítette meg a munkát, hogy ez az átkozott egér bedilizett. Kiszíneztem egy nagy felületet, aztán ugrott egyet és keresztbe áthúzta a képernyőt. Kezdhettem előröl. Vagy éppen beragadt, vagy rángatózott, mint ha epilepsziás lenne. Ha ez nincs, egy óra alatt elkészül. Látszik is háttéren, hogy elnagyolt, elfogyott a türelem addigra a bosszantó egér gondok miatt.

            Ja, igen, a mellbimbóit elfelejtettem kiszínezni. 

2012. november 15., csütörtök

Lénárd László munkáiról röviden




Halál, gyász, magány, félelem, végtelen szomorúság. Csak így kapásból, amik eszembe jutnak. Egy levert alakot láthatunk harmonikával a kezében, mintha azért játszana, hogy beletörődjön a sorsásba. Elfogadja az örökös magányt, elhidegült lelkének végtelen bolyongását a szüntelen szenvedésben. Kétségbeesetten zenél a saját múltjának fájdalmairól, azért, hogy figyelmeztessen minket, nehogy elkövessük ugyan azt a hibát. És tudjátok mit? Én hallom ezt a zenét.
Nagyon ügyesen eltalálta a színeket, mennyivel boldogabb kép lehetett volna, ha mondjuk a meleg színekhez nyúl. Persze akkor nem születhetett volna meg ez a hideg keserűség, az pedig nagy kár lett volna. Csodálatos!


Egy szép emlékkép némi misztikummal megfűszerezve? Vagy egy baljóslatú jövőkép? Nekem a második gondolta jobban tetszik. Apa és fia együtt várják a világvégét, félniük nincs mitől, mert együtt vannak, szeretik egymást és boldogak. Ettől olyan szomorú a kép, hiányzik egy anya a képről. Mintha a gyerek és az apa azt várná, hogy végre beteljesüljön a sorsuk, és a túlvilágon végre egyesüljenek, hogy aztán soha többé ne legyen semmi gondjuk, hogy addig legyenek boldogak, amíg csak lehetséges.
            A homok az homok, van horizont, a vízen lehetne még mit dolgozni, de az is lehet direkt ilyen nyugodt. Az ég készül rájuk szakadni, esetleg borzalmas viharfelhők gyülekeznek. Nem tudom, nem is akarom, ettől a bizonytalanságtól pont olyan jó a kép, mint amilyen.


Sötét apokaliptikus világ, mégis tele van reménnyel, a kis kalóz esetlenül harcol, alig áll a lábán. Vele szemben a lény, aki könnyedén harcol, magabiztosan ál a lábán, ledönthetetlenül tartja magát. Még a kardja is erősebb. Én viszont hiszem, hogy a kis kalóz fog győzni, a negatív figura, pozitív szerepben feltüntetve. Tanulság: lehet rossz ember, lehet jó, képesek vállvetve harcolni a közös ellenség ellen. Na és hogy soha sem szabad feladni.
            Rozsdás szög felhasználása jó kis ötlet volt. Pláne a régi pénzérme, vagy az is lehet, hogy az egy kupak, amivel a holdat ábrázolta. Nem tudom direkt csillog-e a kép, de tökéletesen oda illik. A szögek, a pénz/kupak, a csillogás, teljesen más dimenziókba repít el.  Szép munka!


Még csak most jöttem rá, hogy ez a kép, nem is az, aminek eddig gondoltam. Most jöttem rá, hogy ez békés kis állatbarát alkotás. A kis maci vállán ott ücsörög egy papagáj. Én meg azt hittem, hogy az valamiféle galaktikus fegyver a kezében, ami leolvasztja a fejedet. Ha így tekintek a képre, akkor egy teljesen örült tekintetű macit látok. Ha viszont úgy, hogy a papagájt látom oda, akkor egy fáradt és szomorú tekintetű, de mégis boldog alakot.
Zöld háttér jó, passzol hozzá a lila és a kontúrok is nagyon tetszenek.

Összegezve: ügyes gyerek ez a Laci, szép munkákat végez, jól kihasználja a felület adottságait, jól bánik a színekkel, és úgy épít be idegen tárgyakat a képre, hogy észre sem vesszük, hogy ott van. Ez a gyerekes, horrorisztikus világ, amit ábrázol, az valami eszméletlen hihetetlen. (Amiből még nem láttatok mindent.) Több fantázia  van benne, és sokkal ügyesebb, mint azt gondolná magáról.

Képek forrása:

2012. november 13., kedd

Ne bomolj!




            A Linkin Park Living Things albumának borítója ihletet meg. Persze annyira profi munkát még nem tudok végre hajtani, de késztetést éreztem arra, hogy én is gyártsak valami hasonlót.
            A képet elkészíteni egyszerűbb volt, mint amilyennek tűnik. Először is Adobe Illustarorban átrajzoltam a képet magamról. Majd a rajzot a Photoshopban, az eredeti kép rétege alá helyeztem. Készítettem egy ilyen szilánk formájú ecsetet, amivel visszaradíroztam a fényképet, így elő tűnt alól a rajzolt változat. Aztán ugyanazzal az ecsettel, oda rajzoltam a szilánkokat, mintha lepattognának rólam.
            Ellehet gondolkodni a képen, hogy vajon mit jelenthet, de nem állt szándékomban semmit sem kifejezni, vele. Gyakorlás céljából készült. 

CKY



            Olyat nem mondhatok, hogy a legeslegjobb banda az egész világon, mert hát kinek áll jogában ilyet mondani. Az emberek hajlamosak rá, hogy azt mondják arról, amit a legjobban szeretnek. Nem is tudom, mi alapján lehetne ezt a kérdést eldönteni. Kéne csinálni egy világot körülölelő szavazást, ami a legtöbb szavazatot kapja, értelemszerűen az nyer, az a legjobb. Ha tartanánk egy ilyen szavazást, biztosra venném, hogy nem a személyes kedvencem, a CKY nyerné meg. Pedig itt egy igen nagyszerű bandáról van szó és mégis olyan kevesen ismerik őket.
            Emlékszem, amikor először lett videó lejátszónk. Kikölcsönöztük a Jackass-t kazettán. Sírtam a nevetéstől annyira jó volt. Aztán nem sokkal utána a Viasat 3 elkezdte leadni az MTV által készített sorozatot. Felvettük kazettára a részeket és együtt röhögtünk rajta a haverokkal. Az egyik ilyen alkalommal, egy bizonyos bevásárló kocsis jelenet alatt megszólalt egy olyan dallam, amilyet még életben nem hallottam. Hihetetlenül szólt, talán a legjobb is, amit valaha hallottam, sőt, biztos, hogy a legjobb. Mindig visszatekertem, hogy újra és újra meghallgassam. Akkor még nem tudtam, hogy a CKY zenélt benne. Évek teltek el, mire az internet adta lehetőségek segítségével, teljesen véletlenül rábukkantam a you tube-on.
            Kiderült, hogy ez az a banda, amelyikben Bam Margera bátyja, Jess dobol. Szóval ezért volt tele a Jackass a zenéjükkel. Le is töltöttem egy albumot. (Még ha szerettem volna se tudtam volna érte fizetni. Ráadásul nem hiszem, hogy Magyarországon kapható lenne.)
           
Vol. 1: Nagyon szuper volt, imádtam! Igaz elég változatos lett, érezhető volt, hogy nem igazán találták még meg azt a stílust, amin tovább szerettek volna haladni. De ennek ellenére fantasztikus volt, egyből szerelmes lettem a zenéjükbe. Ráadásul a 96 Quite bitter beings, az egyik legistenesebb szám, amit valaha is hallottam. (Deron Miller, a frontember, akkor írta a számot, amikor egy nap úgy döntött, hogy nem megy be dolgozni.) Pedig akkor még nem is voltam annyira kibékülve a hangjával. Persze a visszafogott Disengage the simulatoral bebizonyította, hogy olyan hangja van, hogy az nem igaz. Ha nő lennék, attól tuti leolvadna a bugyim, nem viccelek.


Vol. 2: Nos annak ellenére, hogy duplalemezes, nem is volt ez igazán album, csak egy kis nyalánkság. De nyalánkságból viszont volt bőven, jó pár demo, instrumentális változatok.  Hülyeségből elkövetett zenék és örült karácsonyi számok. Rengeteg hangfelvétel, plusz a második lemez csakis kizárólag telefonbetyárkodásokkal van tele. Persze ezt nem is gondolták komolyan, de legalább megtudtuk, hogy tudnak ők viccesek is lenni.

Infiltrate.Destroy.Rebuild: Második komoly albumuk, és az előzőben írt bizonytalanságuknak már nyoma sincs. Sikerült eltalálniuk az irányt, amin tovább is mozogtak, Disengage the simulator stílusban. Deron nagy horror film kedvelő és ez a zenéjükben is megjelenik. (Innen is jött a banda neve: Camp Kill Yourself) Rögtön a legelső számmal egy igen horrorisztikus helyzetbe cseppenünk bele. Tovább haladva az albumon, egy igen laza élményben lehet részünk, de megnyugodni mégsem tudunk, mert teremt nekünk egy atmoszférát, aminek a levegője sejtelmességgel van tele. Ráadásul az utolsó, nyugis kivezető szám mintha rólam szólna, mintha az életemet foglalnák dalba. Kétségkívül a legjobb albumuk lett, nem lehet szavakba önteni azt a zenei élményt, amit ők nyújtanak.

An Answer Can Be Found: Továbbiakban ugye folytatták azt az irányt, amit az előbbiekben felvettek, kicsit csiszoltak a hangzáson, javítottak ezt azt, ami egyáltalán nem ment a kárukra. De valahogy még sem lett ugyan az, kicsit jobb lett, kicsit rosszabb, kicsit ugyan az. Még az is lehet, hogy nincs vele semmi baj, ki tudja ezt megmondani?! Már nem lett annyira vérfagyasztóan félelmetes. A szövegeik viszont nagyon profik, tudok egy s mást angolból, nem kell félteni, de az ő szövegeik szinte irodalmi nyelven íródtak. Egyszerűen nem tudom lefordítani, de nem is szükséges. Pont ettől a végtelenül egyszerűnek tűnő titokzatosságtól olyan vagányak ezek a srácok.

Carver City: ez az album annyira zseniális lett, hogy egy nem lehet röviden összefoglalni. A később majd szánok rá időt és írok róla egy részletes beszámolót. Mert ha valami, akkor ez megérdemli.


B-Sides and Rarties: Ahogy a nevéből is sejteni lehet, ez sem egy teljes értékű album. Viszont annyi jóság van rajta, hogy igazán megérdemelné, hogy annak nevezzük, ráadásul ez is dupla lemezes. Kapunk pár új számot, amit a Jackass 3D-hez készítettek. Az Afterworld-öt, vagy éppen a Rocky zenéjét alakították át. Elkészült egy igen gyors változta egy lassú számuknak. Találunk még Kiss feldolgozást is, valamint majdnem fél tucat akusztikus verziót. Például a Close Yet Fart. Amit említettem korábba, hogy olyan, mintha az életemet hallanám vissza, immáron még szomorúbb módón. Vagy pedig egy a kezdeti időszakból származó, polcon porosodó demo, végre elkészült verzióját élvezhetjük.


Más felállások:

Foreign Objects: Deron, az énekes/gitáros és Jess, a dobos, közép suliban találkoztak és lettek cimborák. Két év múlva már ki is adtak egy kislemezt The Undiscovered Numbers & Colors névvel. Kicsit erősebb hangvételű, de itt is olyan témákat feszeget, hogy mi lehet az univerzum határának a túloldalán. Profi munka, meg nem mondaná az ember, hogy ezek még csak kis kamasz kölykök voltak, amikor ilyet alkottak.  

Egy évre rá átkeresztelték magukat Oil (oiL) névre, hogy „rádióbarát” muzsikát szolgáltathassanak. Ezt a korszakot annyira nem ismerem, persze hallottam minden számukat, de fura a hangzása, nem elég tiszta, van benne végig valami sercegés, és itt már érezhető egy kicsi amatörizmus. Innentől pedig Cky néven futottak tovább, de ezt már ismerjük.

Valahol az Infiltrate.Destroy.Rebuild és az An Answer Can Be Found albumok között kiadták még egy albumot Foreign Objects néven, amit Universal Culture Shock névre kereszteltek. Deron üvölteni akart, és itt meg is tette, megmutatta, hogy a hangja tökéletesen megfelel erre a célra. Az albumon 11 szám található 5 instrumentális és 6 gyönyörű énekkel teli, köztük egy feldolgozás és a Disengage the simulator felvadított verziója. Úgy szaggatják a gitárt, hogy eldurran tőle az ember agya.

És pont ettől olyan szomorú, ami a 2011-es karácsonyi koncertjükön történt. Deron olyan részegre itta magát, hogy teljesen megörült. Ordítozott, mint egy hülye állat, majdnem szétverte a dobokat, és neki hajította a gitárját Jess-nek. (Szerencsére nem találta el.) Ezután ott is hagyta a bandát, vagy kirúgták, nem is tudom. A sors iróniája, hogy Deron az "életemről szóló" számmal fejezte be a pályafutását a bandával.
Chad, a háttérénekes remekül megállja a helyét frontemberként, ezt be is bizonyította, ugyanis egyedül énekelte az Afterworld-öt a B-Sides and Rarties „albumon” annyira hitelesen, hogy fel sem tűnt, Deron már nincs velük. Sajnos ez akkor sem feledteti a tényt, hogy ők együtt egészek és bármennyire fáj kimondani: Deron és az ő hangja nélkül, ahogy átérzi a számokat, nincs Cky.
Nagyon szomorú vég egy ilyen kreatív Bandának, kár egy ilyen nagyszerű emberért, aki valami újdonságot csempészett a zenébe.

Kár egy példaképért.

2012. november 10., szombat

Pornó – a Trainspotting folytatása


Elég undorító borító, ráadásul a guminőnek sincs semmi köze a történethez.           


 Így van, kevesen tudják, de a történet folytatódott, még ha nem is lett megfilmesítve, mint az elődje.
            A történet 8-10 évvel az után játszódik, hogy Renton lenyúlta a barátai pénzét. Beváltotta az előző könyv végén tett ígéretét, hogy lejön a drogról, legalábbis heroinról, és olyan életet fog élni, mint bárki más. Amszterdamba költözött és nyitott egy klubbot.
            A Beteg Srác, aki a fő mesélő, Londonban él, kudarcot kudarc hátára halmozott, így arra jutott, hogy haza költözik és nyit egy kocsmát.
            Spud továbbra sem szabadult Leith-ből, és az életével sem tudott mit kezdeni. Összejött Alivel. (Akinek meghalt a gyereke az előző részben.) Most egy közös gyereket nevelgetnek, egy kis Spudot. Nagy Spud azon ügyködik, hogy ír egy könyvet, Leith történetéről, persze sikertelenül. Még Ali is elhagyja.
            Begbie éppen börtönből szabadul, gyilkosságért ítélték el. Örültebb, mint valaha, Rentonra és a pénzére fáj a foga.
            Van még pár egy új szereplő, Nikki és baráti köre. Ő egy fiatal, gyönyörű egyetemista lány, aki meg van róla győződve, hogy ronda. Az a mániája, hogy címlapokon akar szerepelni, azt akarja, hogy az összes férfi a világon az ő képeire recskázzon. Irvine Welsh ezt a témát gyönyörűen felvezette nekünk, hogy mi vette rá szegény lányt a pornózásra. Nikki teljesen véletlenül együtt lakott Dianne-nel, a fiatal iskolás lánnyal, akit Renton korábban ágyba vitt. Mostanra ő is felnőtt egyetemista lett. Aztán ott van még Rab az egyetemről és a bátyja, és az ő barátjuk Terry. Az utóbbi két karaktert Welsh egy másik kisregényéből kölcsönözte.
Nikki összeismerkedik a Beteg sráccal, majd a Terrynél házi pornófilmeket néznek. Innen jön az ötlet, hogy össze kéne fogniuk, és közösen forgatniuk egy komoly filmet, amivel benevezhetnek a cannes-i filmfesztiválra. Mivel illegális ilyesmit készíteni az országban, ezért elutaznak Amszterdamba, hogy felvegyenek pár külső jelenetet, hogy úgy tűnjön, mintha ott forgatták volna filmet. Itt akad rá a Beteg Srác Rentonra. Egy kisebb csetepaté után Renton is beszállt a pornóba. Mivel már jól meg volt tollasodva, azt mondta, éppen készült visszafizetni a pénzt mindenkinek.
Gondok persze adódtak dögivel, de forgatás szépen haladt előre, el is készült a film. Viszont a forgatás részleteire csak egyszer tért ki Welsh. Pedig rengeteg lehetőség lett volna benne. Hét jelent volt, ha jól emlékszem. Ezek annyival le lettek tudva, hogy: kész van ez is, kész van az is, felvettük a buszos jelentet is, már csak ez van, már csak meg kell vágni.
Beteg srác, hozzá méltóan, csak magának akarta a dicsőséget, ezért csak a saját nevével tömte tele a stáblistát. Ebből persze később szintén adódtak bajok, és ez is vezetett a végkifejlethez. Nikki és a Beteg srác, a két főszereplő, korábban összejöttek, de Nikki ezek miatt kezdett elhidegülni a Beteg sráctól.
Begbie teljesen dili lett. Összeverte Spudot. Aki leszólta Rod Stewartot, annak korsót vert szét a képén. Egyszer még gyilkolt is. Gondoltam csak nem véletlenül írta meg így Welsh, csak van valami oka, hogy így felpumpálja a karakterét. Szóval ezek alapján nagyon vártam a találkozást. Mivel a könyv már a végéhez közeledett, gondoltam valami nagy durranás lesz. Amikor viszont eljött az idő, hogy találkozzanak, egy végtelenül egyszerű csellel nem lett semmi a találkozóból. Az viszont dicséretes, ahogy Welsh feltálalta nekünk a dolgot, először is más szemszögből, időrendbeli ugrással, így nem tudhattuk meg, hogy mi is történt.
Spud visszakapta Alit meg a kölyköt és boldogan élhettek tovább. Közben pedig a Beteg srác kártyavára kezdett összedőlni, amit öröm volt olvasni. A kocsmája körül szaglásztak a zsaruk, és Nikki is ott hagyta, Dianne-nel és Rentonnal karöltve. Aki újra lenyúlta az összes pénzét és az összes felvételt. Hogy aztán valahol máshol, újabb új életet kezdhessenek.
 Összegezve nagyon jó kis olvasmány volt. Jó volt megtudni, hogy kiből mi lett, mindenki megkapta, amit megérdemelt. Abba nem ment bele a könyv, hogy miként kell pornó filmet forgatni, inkább a feltételeire kaptunk választ. Ismét mindig valaki szemszögéből olvashattuk a történéseket. Ami viszont megkönnyítette az olvasást, hogy nem kellett kisakkozgatni, hogy most éppen ki mesél. Mert mindenkinek volt egy sajátos fejezet címe, ami alapján tudhattad kinek a fejébe tekinthettünk be.  

„Brilliánsan megírt, ötletes, vicces, megdöbbentő, rémisztő, és minden ízben legalább olyan jó, mint a Trainspotting.”  Mail on Sunday

Igaz, amit írnak róla, bár azt nem mondanám, hogy minden ízben olyan jó. Ez egy jól kitalált, előre megtervezett történet. Nem volt rá jellemző a spontaneitás, persze ez más volt. Itt már mindenki lejött a heroinról. Nem pedig egy drogtól elködösített űrben teng-lengtünk. 

2012. november 9., péntek

Usagi Yojimbo


            
Ebben állatok szerepelnek, szóval ez biztos nem lehet jó. Legalábbis ezt gondoltam évekkel ezelőtt, amikor a kedves barátom, Laci, a kezembe nyomott egy kötetet. El is olvastam, ha jól emlékszem, de nem győzött meg.
            Jó pár év telt el, amikor láttam a tv-ben az Utolsó Szamuráj című filmet. Aztán meg is hozta a kedvemet, a szamurájkodáshoz. Azt mondtam: Laci adjál már egy Usagi kötetet! Azt elolvasva teljesen megváltozott az eddigi véleményem. (A 9. kötetről van most szó) Már rögtön a legelején egy gyönyörű történetet olvashattam. Stan Sakai  írta és rajzolta egyaránt. Fantasztikusan tud mesélni, gyönyörű gondolatai vannak és hihetetlen bölcs ember.
            A történet főhőse ugyebár, Usagi. Egy rónin, azaz úr nélkül maradt szamuráj. Kötetről kötetre békésen vándorol.  Így fut össze, egy szintén vándorpappal, aki arról mesél neki, hogy két féle zene létezik. Az, amit az emberek játszanak és az, amit a természet.

„A szél a természet lélegzet. Hangszerei a fák, völgyek és hegyek. A tenger hullámai úgy verik a sziklákat, mintha dobok lennének és a föld sóhajt a lábunk alatt. Néhány hang nyers és durva, míg mások lágyak és szelídek. Némelyik a füledbe rikolt és némelyik a távolba lengedez. De mind összhangban van a természet szimfóniájában. Ahhoz, hogy tényleg meghalld, először meg kell becsülnöd és így az emberek egyre kevésbé hallják a természet zenéjét.”

            Együtt táboroztak le, de reggelre a pap eltűnt. Később Usagi megtalálta a megsebzett tehetetlen testet. Usagi egyik ellensége támadta meg. A kardpárbajban persze Usagi kerekedett felül, de a pap haldoklott. Szenvedései közepette végre meghallhatta a természet zenéjét, és így boldogan léphetett át a másvilágra. A továbbiakban pedig, egy újabb ellenfél ellopja Usagi kardját. Annál nagyobb megaláztatás nem érhet egy szamurájt, mint hogy a két kardja, a diasója nélkül mutatkozik. A szamuráj lelke egyenlő a kardjának pengéjével. Így nagy izgalmak közepette vissza kellett szereznie azt. Aztán a továbbiakban még olvashattunk egy rendkívül szomorú szerelmi története, ami egy az egyben olyan volt, mint Guy Ritchie Swept Away című filmje. (Nem ugrik be a magyar címe.) Csak persze más környezetben. Mindemellett rengeteg tanulságos kis történetet olvashatunk még.  Itt egy példa:

Mese a vipera természetéről

„Egy hideg téli napon egy szegény paraszt (…) talált egy szinte fagyott kígyót a hegyi ösvényen. Megszánta és rongyos kabátjába bugyolálva gondosan hazavitte. Gyér kis tűz mellette felmelegítette és szegényes ételével táplálta.  Így fokozatosan növekedett az ereje, amíg végül a kígyó teljesen meggyógyult. Akkor a kígyó rátámadt és halálos mérgét mélyen a testébe fecskendezte. Miért? - kérdezte a földműves hitetlenkedve. Megmentettelek, a legjobbat adtam, amim csak volt. Így mutatod ki a háládat? -Miért vagy meglepve? –kérdezte a vipera. - Ilyen a természetem, tudtad, hogy ki vagyok, amikor megmentettél.”

            Ilyen a szamurájok kora, amikor még a tisztelet és a becsület számított valamit. Stan Sakai úgy írta meg a hétköznapi embereket, hogy tisztel mindenki mindenkit, és pontosan ebben van az erő. Ahogy megírja az emberek meglepődöttségét, amikor valaki becsapja másikat. A mai világban ez természetes, meg sem lepődünk rajta. De ez a kis naivitás teszi aranyossá Sakai karaktereit és a mesélési készségét, hiszen abban a világban, amit megalkotott, abban a tökéletes harmóniában, ami a történetiéből sugárzik, ott aztán tényleg senkinek semmi oka rosszat feltételezni a másikról. Rosszfiúk persze mindig is voltak, és így baj is adódik bőven, de Usagi mindig rendet rak.
            Nem is kellett sok idő, hogy kiolvassam a többi kötetet, tán egy vagy kettő maradt ki. Ezek után nem csodálom, hogy kisebb koromban nem igazán kedveltem, hiszen annyi életbölcsesség van bele szőve, annyi tanulság, hogy egy kis gyereknek lehet, hogy sok lenne. De aki ezt olvassa, rossz ember nem lehet. Teljesen megváltoztatta az életem. Arra tanított, hogy a hűség, a becsület és tisztelet a legfontosabbak. A szívünk és lelkünk békéjét a tiszta lelkiismerettel lehet elérni. Mert akink tiszta a lelkiismerete annak nincs mitől tartania az életben. 

Stan Sakai

Édes Istenem, mi ez?


Laci blogján olvastam erről. Nem tudtam eldönteni, hogy most dicsérte, vagy szidta. Inkább az előbbi, én viszont nem fogom dicsérni. Persze megértem, ha az ember büszke a munkásságra, mimnél hamarabb meg akarja mutatni magát. Nincs is ezzel semmi baj, ez dicséretes, de ha nem kap pár építőjellegű kritikát az illető, akkor nehezen fog tudni fejlődni.



„Látszik, hogy aki elkövette, tud rajzolni, és jól bánik a digitális ecsettel is. Bár a szőke nő a bal mellétől a hátáig 2,2 cm, a dereka pedig 0,7 cm, és ez itt fura, de végül is nincsenek lényeges elrajzolások, és a borítót jónak mondanám.

Istenem, Laci, hogy mondhatsz ilyet? Lehet, hogy a Photoshoppal jól tud bánni az illető, jól használja az ecsetet, kiválóan tud színezni. Azt is majdnem elismerem, hogy tud rajzolni, jó úton halad, de hogy néz ki az a nő? Könyörgöm?

„…mégis látszik rajta a gondos munka, és iskolát végzett embernek gondolom a rajzolót…”

A borító sem felnőtt munka, sok a felesleges dolog rajta, de arról csak annyit, hogy a kevesebb néha több. Ennél nincs jobb tanács. A rajzot illetőleg, aki iskolát végzett, az nem rajzol ilyen anatómia pontatlansággal. Borzalmas, ahogy megrajzolta a kedves alkotó. Aki iskolát végzett nem rajzol ekkora csöcsöket! Könyörgöm! Mert minek neki ekkora? Szerintetek ez jó? Jól áll neki? Francokat! Sokkal szexisebb lenne a karakter, ha formás normálméretű mellei lennének, nem ilyen szörnyen elnyújtott testalkattal. Hát bántja a szemet! Ilyet felnőtt ember nem rajzol, ez középiskola 9-10. osztály. Van mindenkinek egy saját stílusa, ezt nem firtatom, de az a nő el van túlozva!
             



Mintha csak a kilencvenes éveket rúgnánk újra. Akkor rajzoltak ilyen nőket. Mintha Rob Leifeldet látnám. (Bár ő még ma is így rajzol.)
Na, nem kanyarodok el a témától Leifeld más tészta. Kedves alkotónk izmos embert tud rajzolni, látszik, hogy abban van gyakorlata, de az a tartály a hátán nem áll jól, teljesen más szögben van, hogy kapcsolódik az ott bármihez is? Ajj az a nő… Istenem, nem tudok másra gondolni! Megőrülök! Nem bírom, nem is értem miért kínzom magam ezzel, hogy mondatba próbálom foglalni a hibákat.
            Amit még megjegyeznék, mielőtt egy vérömleny elönti az agyamat: nem is vagyok benne biztos, hogy a kedves alkotó, egyáltalán rajz iskolába jár. Ha oda járna, nem rajzolna ilyen nőt. Rengeteg könyv létezik, az internet is tele van ilyesmikkel, hogy miként kell képregényt rajzolni. Én azokkal nem vagyok kibékülve, mert ha az alapján tanulsz meg rajzolni, akkor ez lesz az eredménye. Hiába szuperhős, hiába van tekintélye, hiába kell úgy ábrázolni, hogy az erő sugározzon belőle, de nincs olyan hülye, aki kétméteres terpeszben állna, mint itt ez a nő A nők kecsesen állnak, láttál már nőt így állni? Mit gondolnál róla, ha mennél az utcán, és látnál egy nőt, aki kétméteres terpeszben állva vásárol hotdogot, mer' én tuti, hogy elkerülném. Tanulj meg szépen realisztikusan rajzolni, aztán majd azt leegyszerűsítheted, úgy majd kialakul a stílusod. Kedves alkotó bárki is légy, jó az út, amin jársz, azt tanácsolom neked, rajzolj sok nőt, de rengeteget! Aztán nézegesd vissza a rajzokat, úgy majd te is megláthatod, miről beszélek. Ja és még valami, ne rajzolj ekkora melleket, ember! 


2012. november 8., csütörtök

Egy kis alkotás



Egyszer unalmamban rajzolgattam és ennek a képnek a vázlatát sikerült papírra vetnem. A teremburáját, mondtam, ezt muszáj lesz megfestenem. Mivel ecsetet nem tudok fogni, csak ceruzát, így inkább digitálisan festettem meg a jó öreg photoshop segítségével. Hogy miért ilyen hosszú a kép? Magam sem tudom, talán hogy ketté lehessen osztani, külön-külön is teljes értékű kép lehessen, meg egyben is. Persze ez csak belemagyarázás. Így esett jól, azért lett ilyen.
Mit látunk a képen? Egy férfi áll ásóval egy sír felett és a távolba mereng. Izgalmas hallgatni a találgatásokat, hogy kit áshatott el. Hallottam olyat, hogy az emberiség utolsó párjának az egyike halt meg. Vagy azt, hogy a kép egy tönkre ment barátságra utal. De mindközül a kedvencem és számomra a legszomorúbb, hogy a férfi a kutyáját temeti el.
Aztán ott a nap kérdésre. Éppen megy le, vagy éppen jön fel? Az ember automatikusan arra gondol, hogy megy le, a gyászhoz mi más párosulna, ha nem a naplemente. Na, ugye, ezért más az én napom, az enyém éppen jön fel, így utalva rá, most hogy eltemettünk valamit/valakit, egy új kor köszönt be. De nem nekem kellene ezeket a szátokba rágnom, hanem magatoktól rájönni, hosszas merengés közepette.  

Trainspotting


Azt mondja Peti, a könyv a legszebb ajándék. Igaza is lehet. Így fordult elő, hogy születésnapomra megkaptam tőle ezt a csodás könyvet. Már régóta be akartam szerezni, de ő megkönnyítette a dolgomat.
        Szóval, a helyszín Skócia, Leith. Adott egy baráti társaság, akik állandóan drogoznak. Könnyű drogok, kemény drogok, minden. Tök mindegy mennyire ellenkeznek, előbb utóbb mindenki a drog fogságába esik, aztán nem menekül. De Irvine Welsh olyan jól írja le az életet, hogy szinte vonzóvá teszi, az undorító elemek miatt szörnyen realisztikussá válik. Kedved támad tűhöz nyúlni és belőni magad. Persze rengeteg a gond, de ha egyszer belőtted magad, akkor onnantól kezdve nem érdekel semmi. Egyik nagy erőssége a könyvnek, hogy nem ebben mai digitális világban játszódik. Itt még a mobiltelefont sem ismerik és ennek van egy varázsa.

Tommy, Begbie, Renton, Beteg srác, Spud

Az egész könyv mintha különálló novellákból állna, persze mindig kapcsolódnak egymáshoz, csak mindig más a mesélő, mindig más szemszögből ismerhetjük meg, milyen az ottani élet:
            Mark Renton a főmesélő. Próbál leszokni a heroinról, de igazán nem erőlteti meg magát. Nem érdekli semmi és a barátait is átveri. A saját bátya temetésén szexelt a kedves özveggyé vált, terhes sógornővel.
Mellette ott a haverja, a Beteg Srác, aki mindig megkapja a csajokat, de cserébe skizofrén. Persze ebből semmi sem derül ki, ő a tökéletes alkat. Ad stílusra. Keveset olvashatunk az ő szemszögéből, de akkor tudata alkotta figuráktól kéri ki a véleményt.
Spud egy elég bizonytalan egyéniség. Ő a béna a csapatban, a legérzékenyebb, kb. semmire sem alkalmas, az önbizalma kb. mínuszban van. Nagyon lehet szeretni és különösen jó szórakozás a bénázásairól olvasni.
Begbie az egyik legjobb karakter, akit valaha kitaláltak. Egy idegbeteg állat, örült, nem érdekli semmi. Szörnyen erőszakos. A legjobb fejezetek, amik az ő szemszögéből vannak írva. Egy ilyen beteg elméről olvasni… szinte vágyom rá, hogy legyen egy ilyen haverom, pedig semmi jó nem sülhet ki. De Welsh annyira jól írja meg, hogy elhiteti velem, hogy az jó.
Tommy a jófiú. Nem drogozott, de ahogy elhagyta a barátnője ő is rákapott. Meg is lett az eredménye, szegény srác. Ezüstérem már kevesebbet szerepelt, ő csak alkoholista volt, viszont akárhányszor szerepet kapott, mindig részeg volt.
            Ők a fő mesélők, azonban néha kiugrunk a környezetből. Leith egyéb helyeire, kártya partikra, egy családhoz, ahol a legidősebb tag éppen meghalt, emellé még a kedves szereplőnek menstruációs gondokkal is kell küzdenie. Vagy olvashatunk akár Renton új csajáról is néha, ha éppen Dave, egy távoli haver Londonból, nem bosszút forral az ellen, aki miatta nem csak a barátnője, de ő maga is HIV fertőzött lett.
            Ilyen a Trainspotting zseniálisan megírt világa. Terjed az AIDS, fogynak a drogok, halál, árulás és szex, lepusztult környezet, szenvedés, és közben a maga módján az életről való filozofálás. Felteszi a kérdést, hogy vajon miben jobb élni? A drogok által kreált állvalóságban, ahol semmivel sem kell foglalkozni? Vagy a szörnyű valóságba? Melyiknek mi az ára?

 Itt egy kis részlet a könyvből (+18):

„Lizzyvel kapcsolatos legrégebbi emlékem még az iskolából van. Begbie-vel és Gary McVie-vel a futópálya végénél feküdtünk a fűben, ahol nem látott minket a gülüszemű felügyelőtanár, Vallance, az a szemét náci fasz. Azért ott helyezkedtünk el, mert onnan jól láthattuk, ahogy a lányok rövidnadrágban meg pólóban futnak, és szép emléket gyűjthettünk, amik aztán jól jöttek később a faszveréshez.
Lizzy egész babán futott, de csak második lett, megelőzte a hosszú lábú, Morag „Deszka” Henderson. Hason fekve heverésztünk, állunkat a tenyerünkbe támasztva könyököltünk, és néztük, ahogy Lizzy, arcán a rá annyira jellemző ördögi elszántsággal erőlködik. Vajon mindent ezzel az arckifejezéssel csinál? (…) Ahogy ott fekszünk, lihegést hallok, oldalra nézek, és látom, hogy Begbie mozgatja a csípőjét, közben a lányokat sasolja, és közben olyanokat nyögdécsel, hogy: - Az a kis Lizzy MacIntosh… micsoda jó kis kurva… de szét tudnám kúrni a seggét… micsoda segge van, bazmeg… micsoda csöcse van bazmeg!
Aztán a fűbe hajtja a fejét. Akkor még nem tartottam annyira Begbie-től, mint mostanában. Akkoriban még nem volt központi figura, csak egyvalaki a sok közül ő is, na és félt egy kicsit a bátyámtól, Billytől. Én meg bizonyos szempontból, vagyis inkább minden szempontból meglovagoltam Billy hírnevét, mert amúgy eléggé béna voltam. Mindegy, a hátára fordítottam Begbie-t, és látszott, hogy a dákója csupa föld, és csöpög róla a geci. Ez a fasz képes volt suttyomban bicskával lyukat fúrni a földbe és megbaszni a mezőt. Majdnem behugyoztam a röhögéstől. Ő maga is röhögött Akkor még kisebb hal volt, még nem hitte el a saját propagandáját, meg hát, igaz, ami igaz, a miénket, vagyis azt, hogy totál örült.”

2012. november 7., szerda

A nevem...



James Bond? Nem is igazán ismerem. Hiába van meg az összes része, sosem néztem meg őket. De ha rágondolok, egy jóképű öltönyös faszi ugrik be. A nők elolvadnak tőle, lefektet mindenkit. Van egy kis pisztoly az öltönye alatt, amit ha nagyon szorul a hurok előkap. Ha már ügynök, kell tudnia bunyóznia is. Persze nem úgy mintha egy Luc Besson film főszereplő lenne.
A Skyfall felkeltette az érdeklődésemet. De mielőtt még megnézném, nem ártana foglalkozni kicsit az előző két résszel. Daniel Craig viszont nem a kedvencem. Ha a fentiekre gondolok, nem tudom elképzelni őt erre a szerepre. Volt is az a filmje, Cowboyok és Űrlények, a színészi alakítása nem győzött meg.

Casino Royale: Nem sok jóra számítottam. Persze alapjáraton úgy nézek filmeket, hogy sok jóra nem számítok, hogy aztán csakis kellemes csalódás érhessen. De ennél a filmnél különösen nem számítottam semmi jóra. Kaszinózni akarnak a filmben? Na ne. A póker már egy unalomig űzött műfaj, ami már csak falvakban számít menő dolognak a tizenévesek köreiben. Persze ez van ma, de a film hat évvel ezelőtt készült. (Hihetetlen, már hat éve.) Erre viszont nem gondoltam, a filmeket gyártási idejüknek megfelelő hozzá állással kell nézni.
            Már az első percekben le lettem nyűgözve. Amikor az építkezésen üldözték egymást. Az volt az igazán munka jelenet, amikor Bond átszaladt a gipszkarton falon. Nagyon látványos üldözési jelenet volt. A történet is jól alakult a továbbiakban, szépen követhető volt. A kötelező Bond lány lehetett volna jobb is, de gond vele sem volt. Az akciók ötletesek voltak és látványosak, és a pókerezés is igen izgalmasra sikerült. Na meg amikor megmérgezték, akkor csapott meg az igazi James Bond feeling. Az ellenségek is változatosak voltak. Minden klappolt. A kínzós jelenet zseniális volt, aztán elég egyszerűen letudódott a dolog. Jobban bírtam volna, ha James valami király módon kinyírja, de így legalább nem volt sablonos a sztori felépítése.
            Csodálkoztam is, hogy eddig, még egy nő ágyába sem bújt be, mi lesz most, hogy szétverték a mogyoróit egy kötélcsomóval. De hát hova gondoltam, kemény csávó ő, csak meg lett a nő neki. Jól rá is szedtek a végén, amikor egy zseniálisan kitalált akciófináléban meghalt, hiába mentette ki a vízből, nem sikerült újra éleszteni a lányt.
            Összegezve: Zseniális, legkellemesebb csalódás volt, ami a filmekkel kapcsolatban ért. Az intro valami fantasztikus volt, pár Bond filmet láttam, de sosem bírtam az introit. Unalmasak voltak. Na de itt, gyönyörűen össze lett rakva, nagyon aprólékos munka. Király zenével. Meseszép volt. Az akció jelenetek ötletesek voltak, átkozottul ötletesek, remek helyszíneken. A kaszinózás is jó volt, sikerült izgalommal feltölteni, ász akciókat becsúsztatni.  A Bond lánnyal való kapcsolat is szépen bontakozott ki, nem kapkodtak el semmit. Így tényleg volt súlya a halálnak. Tökéletes film volt. Az ötlet, hogy csak az utolsó jelenetbe rakják be végszónak a klasszikus „A nevem Bond, James Bond!”  szöveget, nagyot ütött. Kicsit több embert ölt meg James, mint amire én számítottam, de hát a rosszfiúkkal sem lesz több gond, ha kinyírják őket.


A Quatum Csendje: Mi volt ez? De most tényleg. Ezt vártam a legjobban, olyan izgalmasan hangzott a címe, gondoltam ilyen modernizált Bond filmben csak valami ütős dolog lesz. Előbb is akartam megnézni, mint a Casino Royale-t. Pont fordítva gondolkodtam róla. Azt hittem az lesz gyenge, ez pedig ütős. De olvastam a netem, hogy az egyik folytatása másiknak. Az összefüggéseket nem is igazán sikerült megértenem. Pláne azt nem, hogy Bond szerelmének mi köze volt bármihez is. Annyira magyarázták, de csak nem értettem. Ráadásul a fő gonosz sem volt annyira főgnoszos, az előzőhez képest. Bunyók itt is jók voltak, volt egy hasonló üldözős jelenet, mint amilyen az előzőben. Kb. ennyi. A finálé elég béna volt az előzőhöz képest. Lángokban álló épületben bunyózni, kérem szépen? Komoly ez? De utálom, mindig ugyanaz a nóta. Elzárja valami a kiutat, de valahogy mégis kijutnak. A kedves fő gonosz itt már kicsit jobban megszívta, de még mindig nem elégítette ki az igényeimet. Az intro se volt olyan szép kidolgozott, zene se klappolt nagyon.
             Amit leginkább nem értek, hogy mi az ördög köze volt a címnek a történethez? A kvantum csendje? Mi van? Azt írják ez egy jól eltolt fordítás, angolul valami szójáték lenne, de én még akkor sem értem. Felesleges is erről beszélni

            Craig játéka megtetszett, nagyon jól alakította a Bondot. Amennyire ellenszenves volt, pont annyira kedveltem meg. Most már alig várom, hogy rám szakadjon az ég.

2012. november 6., kedd

Végre visszatér?



Ha van valami, amit Istennek köszönhetek, akkor az biztos, hogy a Blue Beetle. Tán 2000, 2001 körül járt az idő, amikor mormonok csöngettek be hozzánk. Anyám elbeszélgetett velük érdekesnek találta őket, szóval nekem is úgy kellett csinálnom, mintha érdeklődnék irántuk. Eljárnom azokra a gyűléseikre. Ott ismerkedtünk meg egy csávóval, aki később kiment Amerikába. Amikor visszajött izgatottan vártan milyen képregényeket hoz majd. A Marvel megfertőzte a tudatomat elképzelni sem tudtam, hogy DC képregényt vegyek a kezembe.(borzalmas időszak volt.) Olyasmire vártam, hogy valami zúzos Uncanny X-men-t, Hulkot, Avengers-t hoz. Blue Beetle, Detective Comics, Hawk & Dove. Ezek voltak helyette. Nagy érdeklődéssel lapozgattam a BB-t  valamilyen oknál fogva beleszerettem. (Bár a mai napig nem olvastam azt a sztorit, mindig szívesen lapozgatom.) Akkoriban mesélgettem Lacinak róla, aki később mutatta, hogy megölték. Ki az a Maxwell Lord? Miért csinálta? Nem tudtam. Akkor jött egy börze, amikor Peti vett egy JLI kötetet. Azt sem tudtam, hogy mi lehet. Hazafelé a vonaton olvasgatta, kérdeztem tőle, hogy miről szól? Azt mondta nekem úgysem fog tetszeni. HAH! Mára a legnagyobb kedvenc lett belőle. Olvasgattam, nézem, mi ez? Ez ilyen vicces dolog? Mikori ez? 80-as évek vége felé. Akkoriban ilyen? Bwahahazi jó. Fantasztikus. Beetle meg Booster barátsága, az a humor, teljesen magamra ismertem. Nagyon jó volt ilyen helyzetekben látni őket, sokkal, de sokkal életszerűbb volt. Mármint itt gondolok mindenkire. Komolyság és vicceskedés keveredése. Pont, mint a való a való világ. (El sem hiszem, hogy leírtam.) De igen, ilyen az élet. Dráma és komédia. Kevin Maguire rajzai meg egy külön történet, fél éven keresztül lehetne beszélni a fantasztikusabbnál fantasztikusabb rajzairól. Legemlékezetesebb pillanatok természetesen a legeslegelső Bwahah, vagy amikor civilben elutaztak Bialya-ba, vagy amikor ellopták Max összes pénzét és kaszinót nyitottak Kooeykooeykooey szigetén. Superbuddies korszak. Amikor Booster visszament az időben, hogy megmentse Beetle-t. Aztán megváltozott a jelen, Ted meg feláldozta magát, amikor Booster visszament Ted temetésére beszélni. Ezek szomorúak sajnos, de rengeteg örömteli pillanat volt, sokáig lehetne sorolni. Kár érte, én mondom nagy kár… Régebben sokat gondolkoztam, hogy vajon ki a kedvenc szuperhősöm. Nem tudtam volna megmondani, de ma már nem kérdés, Blue Beetle. Hát persze, nem is én lennék, ha nem egy halott szuperhős lenne a kedvencem.

Haragszom is Geoff Johns-ra, amiért kicsinálta nekem az Omac project mini felvezetőjében. Csak azért, hogy aztán behozhasson egy újabb, modernebb, inkább gyerekeknek szóló Blue Beetle-t. Aki még csak nem is vicces! Nem szeretem. Aztán Geoff útnak indított egy Booster Gold sorozatot, amiben félreérthetetlen utalást tett arra, hogy Ted barátom visszatért a halálból. Viszont ott is hagyta a sorozatot, átadva a staféta botot Dan Jurgens-nek, aki szintén szép munkát végzett, de le sem tojta Ted visszatérését. Ahogy mások sem használták ki a lehetőséget. Így szegény Beetle a feledésbe merült. Akkor pedig már minden reményem elszállt, amikor a DC bejelentette, hogy újra indítja az univerzumát. A kis Jemie Reyes lett az alapértelmezett Beetle.
Remény mindig is élt bennem, és hála Grant Morrison bácsinak, viszont láthatom Ted-et. Készül valamivel, elég lassan ugyan, sokat kell még rá várni, de alig várom már, hogy viszontláthassam a kedvenc szuperhősöm, új kalandokba keveredhet. Bebizonyította már, hogy tud ő vicces is lenni. Remélem a Booster-Beetle barátság újra a régi lesz. De erre sok esélyt sajnos nem látok.