Trainspotting

Azt mondja Peti, a könyv a legszebb ajándék. Igaza is lehet. Így fordult elő, hogy születésnapomra megkaptam tőle ezt a csodás könyvet. Már régóta be akartam szerezni, de ő megkönnyítette a dolgomat.

        Szóval, a helyszín Skócia, Leith. Adott egy baráti társaság, akik állandóan drogoznak. Könnyű drogok, kemény drogok, minden. Tök mindegy mennyire ellenkeznek, előbb utóbb mindenki a drog fogságába esik, aztán nem menekül. De Irvine Welsh olyan jól írja le az életet, hogy szinte vonzóvá teszi, az undorító elemek miatt szörnyen realisztikussá válik. Kedved támad tűhöz nyúlni és belőni magad. Persze rengeteg a gond, de ha egyszer belőtted magad, akkor onnantól kezdve nem érdekel semmi. Egyik nagy erőssége a könyvnek, hogy nem ebben mai digitális világban játszódik. Itt még a mobiltelefont sem ismerik és ennek van egy varázsa.

Tommy, Begbie, Renton, Beteg srác, Spud

Az egész könyv mintha különálló novellákból állna, persze mindig kapcsolódnak egymáshoz, csak mindig más a mesélő, mindig más szemszögből ismerhetjük meg, milyen az ottani élet:

            Mark Renton a főmesélő. Próbál leszokni a heroinról, de igazán nem erőlteti meg magát. Nem érdekli semmi és a barátait is átveri. A saját bátya temetésén szexelt a kedves özveggyé vált, terhes sógornővel.

Mellette ott a haverja, a Beteg Srác, aki mindig megkapja a csajokat, de cserébe skizofrén. Persze ebből semmi sem derül ki, ő a tökéletes alkat. Ad stílusra. Keveset olvashatunk az ő szemszögéből, de akkor tudata alkotta figuráktól kéri ki a véleményt.

Spud egy elég bizonytalan egyéniség. Ő a béna a csapatban, a legérzékenyebb, kb. semmire sem alkalmas, az önbizalma kb. mínuszban van. Nagyon lehet szeretni és különösen jó szórakozás a bénázásairól olvasni.

Begbie az egyik legjobb karakter, akit valaha kitaláltak. Egy idegbeteg állat, örült, nem érdekli semmi. Szörnyen erőszakos. A legjobb fejezetek, amik az ő szemszögéből vannak írva. Egy ilyen beteg elméről olvasni… szinte vágyom rá, hogy legyen egy ilyen haverom, pedig semmi jó nem sülhet ki. De Welsh annyira jól írja meg, hogy elhiteti velem, hogy az jó.

Tommy a jófiú. Nem drogozott, de ahogy elhagyta a barátnője ő is rákapott. Meg is lett az eredménye, szegény srác. Ezüstérem már kevesebbet szerepelt, ő csak alkoholista volt, viszont akárhányszor szerepet kapott, mindig részeg volt.

            Ők a fő mesélők, azonban néha kiugrunk a környezetből. Leith egyéb helyeire, kártya partikra, egy családhoz, ahol a legidősebb tag éppen meghalt, emellé még a kedves szereplőnek menstruációs gondokkal is kell küzdenie. Vagy olvashatunk akár Renton új csajáról is néha, ha éppen Dave, egy távoli haver Londonból, nem bosszút forral az ellen, aki miatta nem csak a barátnője, de ő maga is HIV fertőzött lett.

            Ilyen a Trainspotting zseniálisan megírt világa. Terjed az AIDS, fogynak a drogok, halál, árulás és szex, lepusztult környezet, szenvedés, és közben a maga módján az életről való filozofálás. Felteszi a kérdést, hogy vajon miben jobb élni? A drogok által kreált állvalóságban, ahol semmivel sem kell foglalkozni? Vagy a szörnyű valóságba? Melyiknek mi az ára?

 Itt egy kis részlet a könyvből (+18):

„Lizzyvel kapcsolatos legrégebbi emlékem még az iskolából van. Begbie-vel és Gary McVie-vel a futópálya végénél feküdtünk a fűben, ahol nem látott minket a gülüszemű felügyelőtanár, Vallance, az a szemét náci fasz. Azért ott helyezkedtünk el, mert onnan jól láthattuk, ahogy a lányok rövidnadrágban meg pólóban futnak, és szép emléket gyűjthettünk, amik aztán jól jöttek később a faszveréshez.

Lizzy egész babán futott, de csak második lett, megelőzte a hosszú lábú, Morag „Deszka” Henderson. Hason fekve heverésztünk, állunkat a tenyerünkbe támasztva könyököltünk, és néztük, ahogy Lizzy, arcán a rá annyira jellemző ördögi elszántsággal erőlködik. Vajon mindent ezzel az arckifejezéssel csinál? (…) Ahogy ott fekszünk, lihegést hallok, oldalra nézek, és látom, hogy Begbie mozgatja a csípőjét, közben a lányokat sasolja, és közben olyanokat nyögdécsel, hogy: - Az a kis Lizzy MacIntosh… micsoda jó kis kurva… de szét tudnám kúrni a seggét… micsoda segge van, bazmeg… micsoda csöcse van bazmeg!

Aztán a fűbe hajtja a fejét. Akkor még nem tartottam annyira Begbie-től, mint mostanában. Akkoriban még nem volt központi figura, csak egyvalaki a sok közül ő is, na és félt egy kicsit a bátyámtól, Billytől. Én meg bizonyos szempontból, vagyis inkább minden szempontból meglovagoltam Billy hírnevét, mert amúgy eléggé béna voltam. Mindegy, a hátára fordítottam Begbie-t, és látszott, hogy a dákója csupa föld, és csöpög róla a geci. Ez a fasz képes volt suttyomban bicskával lyukat fúrni a földbe és megbaszni a mezőt. Majdnem behugyoztam a röhögéstől. Ő maga is röhögött Akkor még kisebb hal volt, még nem hitte el a saját propagandáját, meg hát, igaz, ami igaz, a miénket, vagyis azt, hogy totál örült.”