CKY

            Olyat nem mondhatok, hogy a legeslegjobb banda az egész világon, mert hát kinek áll jogában ilyet mondani. Az emberek hajlamosak rá, hogy azt mondják arról, amit a legjobban szeretnek. Nem is tudom, mi alapján lehetne ezt a kérdést eldönteni. Kéne csinálni egy világot körülölelő szavazást, ami a legtöbb szavazatot kapja, értelemszerűen az nyer, az a legjobb. Ha tartanánk egy ilyen szavazást, biztosra venném, hogy nem a személyes kedvencem, a CKY nyerné meg. Pedig itt egy igen nagyszerű bandáról van szó és mégis olyan kevesen ismerik őket.

            Emlékszem, amikor először lett videó lejátszónk. Kikölcsönöztük a Jackass-t kazettán. Sírtam a nevetéstől annyira jó volt. Aztán nem sokkal utána a Viasat 3 elkezdte leadni az MTV által készített sorozatot. Felvettük kazettára a részeket és együtt röhögtünk rajta a haverokkal. Az egyik ilyen alkalommal, egy bizonyos bevásárló kocsis jelenet alatt megszólalt egy olyan dallam, amilyet még életben nem hallottam. Hihetetlenül szólt, talán a legjobb is, amit valaha hallottam, sőt, biztos, hogy a legjobb. Mindig visszatekertem, hogy újra és újra meghallgassam. Akkor még nem tudtam, hogy a CKY zenélt benne. Évek teltek el, mire az internet adta lehetőségek segítségével, teljesen véletlenül rábukkantam a you tube-on.

            Kiderült, hogy ez az a banda, amelyikben Bam Margera bátyja, Jess dobol. Szóval ezért volt tele a Jackass a zenéjükkel. Le is töltöttem egy albumot. (Még ha szerettem volna se tudtam volna érte fizetni. Ráadásul nem hiszem, hogy Magyarországon kapható lenne.)

           

Vol. 1: Nagyon szuper volt, imádtam! Igaz elég változatos lett, érezhető volt, hogy nem igazán találták még meg azt a stílust, amin tovább szerettek volna haladni. De ennek ellenére fantasztikus volt, egyből szerelmes lettem a zenéjükbe. Ráadásul a 96 Quite bitter beings, az egyik legistenesebb szám, amit valaha is hallottam. (Deron Miller, a frontember, akkor írta a számot, amikor egy nap úgy döntött, hogy nem megy be dolgozni.) Pedig akkor még nem is voltam annyira kibékülve a hangjával. Persze a visszafogott Disengage the simulatoral bebizonyította, hogy olyan hangja van, hogy az nem igaz. Ha nő lennék, attól tuti leolvadna a bugyim, nem viccelek.

Vol. 2: Nos annak ellenére, hogy duplalemezes, nem is volt ez igazán album, csak egy kis nyalánkság. De nyalánkságból viszont volt bőven, jó pár demo, instrumentális változatok.  Hülyeségből elkövetett zenék és örült karácsonyi számok. Rengeteg hangfelvétel, plusz a második lemez csakis kizárólag telefonbetyárkodásokkal van tele. Persze ezt nem is gondolták komolyan, de legalább megtudtuk, hogy tudnak ők viccesek is lenni.

Infiltrate.Destroy.Rebuild: Második komoly albumuk, és az előzőben írt bizonytalanságuknak már nyoma sincs. Sikerült eltalálniuk az irányt, amin tovább is mozogtak, Disengage the simulator stílusban. Deron nagy horror film kedvelő és ez a zenéjükben is megjelenik. (Innen is jött a banda neve: Camp Kill Yourself) Rögtön a legelső számmal egy igen horrorisztikus helyzetbe cseppenünk bele. Tovább haladva az albumon, egy igen laza élményben lehet részünk, de megnyugodni mégsem tudunk, mert teremt nekünk egy atmoszférát, aminek a levegője sejtelmességgel van tele. Ráadásul az utolsó, nyugis kivezető szám mintha rólam szólna, mintha az életemet foglalnák dalba. Kétségkívül a legjobb albumuk lett, nem lehet szavakba önteni azt a zenei élményt, amit ők nyújtanak.

An Answer Can Be Found: Továbbiakban ugye folytatták azt az irányt, amit az előbbiekben felvettek, kicsit csiszoltak a hangzáson, javítottak ezt azt, ami egyáltalán nem ment a kárukra. De valahogy még sem lett ugyan az, kicsit jobb lett, kicsit rosszabb, kicsit ugyan az. Még az is lehet, hogy nincs vele semmi baj, ki tudja ezt megmondani?! Már nem lett annyira vérfagyasztóan félelmetes. A szövegeik viszont nagyon profik, tudok egy s mást angolból, nem kell félteni, de az ő szövegeik szinte irodalmi nyelven íródtak. Egyszerűen nem tudom lefordítani, de nem is szükséges. Pont ettől a végtelenül egyszerűnek tűnő titokzatosságtól olyan vagányak ezek a srácok.

Carver City: ez az album annyira zseniális lett, hogy egy nem lehet röviden összefoglalni. A később majd szánok rá időt és írok róla egy részletes beszámolót. Mert ha valami, akkor ez megérdemli.

B-Sides and Rarties: Ahogy a nevéből is sejteni lehet, ez sem egy teljes értékű album. Viszont annyi jóság van rajta, hogy igazán megérdemelné, hogy annak nevezzük, ráadásul ez is dupla lemezes. Kapunk pár új számot, amit a Jackass 3D-hez készítettek. Az Afterworld-öt, vagy éppen a Rocky zenéjét alakították át. Elkészült egy igen gyors változta egy lassú számuknak. Találunk még Kiss feldolgozást is, valamint majdnem fél tucat akusztikus verziót. Például a Close Yet Fart. Amit említettem korábba, hogy olyan, mintha az életemet hallanám vissza, immáron még szomorúbb módón. Vagy pedig egy a kezdeti időszakból származó, polcon porosodó demo, végre elkészült verzióját élvezhetjük.

Más felállások:

Foreign Objects: Deron, az énekes/gitáros és Jess, a dobos, közép suliban találkoztak és lettek cimborák. Két év múlva már ki is adtak egy kislemezt The Undiscovered Numbers & Colors névvel. Kicsit erősebb hangvételű, de itt is olyan témákat feszeget, hogy mi lehet az univerzum határának a túloldalán. Profi munka, meg nem mondaná az ember, hogy ezek még csak kis kamasz kölykök voltak, amikor ilyet alkottak.  

Egy évre rá átkeresztelték magukat Oil (oiL) névre, hogy „rádióbarát” muzsikát szolgáltathassanak. Ezt a korszakot annyira nem ismerem, persze hallottam minden számukat, de fura a hangzása, nem elég tiszta, van benne végig valami sercegés, és itt már érezhető egy kicsi amatörizmus. Innentől pedig Cky néven futottak tovább, de ezt már ismerjük.

Valahol az Infiltrate.Destroy.Rebuild és az An Answer Can Be Found albumok között kiadták még egy albumot Foreign Objects néven, amit Universal Culture Shock névre kereszteltek. Deron üvölteni akart, és itt meg is tette, megmutatta, hogy a hangja tökéletesen megfelel erre a célra. Az albumon 11 szám található 5 instrumentális és 6 gyönyörű énekkel teli, köztük egy feldolgozás és a Disengage the simulator felvadított verziója. Úgy szaggatják a gitárt, hogy eldurran tőle az ember agya.

És pont ettől olyan szomorú, ami a 2011-es karácsonyi koncertjükön történt. Deron olyan részegre itta magát, hogy teljesen megörült. Ordítozott, mint egy hülye állat, majdnem szétverte a dobokat, és neki hajította a gitárját Jess-nek. (Szerencsére nem találta el.) Ezután ott is hagyta a bandát, vagy kirúgták, nem is tudom. A sors iróniája, hogy Deron az "életemről szóló" számmal fejezte be a pályafutását a bandával.

Chad, a háttérénekes remekül megállja a helyét frontemberként, ezt be is bizonyította, ugyanis egyedül énekelte az Afterworld-öt a B-Sides and Rarties „albumon” annyira hitelesen, hogy fel sem tűnt, Deron már nincs velük. Sajnos ez akkor sem feledteti a tényt, hogy ők együtt egészek és bármennyire fáj kimondani: Deron és az ő hangja nélkül, ahogy átérzi a számokat, nincs Cky.

Nagyon szomorú vég egy ilyen kreatív Bandának, kár egy ilyen nagyszerű emberért, aki valami újdonságot csempészett a zenébe.

Kár egy példaképért.